Valóban némi magyarázatra a név és a hozzá tartozó honlap címe: chartaxxi.eu. A charták egyfajta ünnepélyes nyilatkozatok, esetünkben a Kárpát-medence nemzetei közötti megbékélésről. A XXI a huszonegyedik századot jelenti, jelzi, hogy nem hátra, hanem előre tekintünk. Az eu végződés pedig arra utal, hogy a megoldásnak európai jellegűnek kell lennie.

A megbékélés chartájának szövege a mozgalom honlapján olvasható. Kiderül belőle, hogy a Trianon okozta problémák miféle megoldására törekszünk. Olyan kérdés ez, amelyben nemzeti egységet tételezhetnénk fel, de sajnos ez nem így van. 1920 után még nem volt senki a maradék országban, aki nem a békeszerződés revízióját akarta volna, de a revízió módjában, mértékében már akkor is voltak eltérések. Nemzeti gyarlóságainknak talán legnagyobbika a megosztottság. Deák Ferenc 1833-ban így fogalmazott:

Súlyos átok gyanánt nyomja nemzetünket a hajdan korból, úgy látszik, örökségül reánk szállott irigy viszálkodásnak minden közbizodalmat elfojtó indulatja. Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést.

Nemzetünk nem maradhat meg a Kárpát-medencében az itt élő többi nemzettel való megbékélés nélkül. A veszély nagyságát a határainkon kívül élő nemzetrészek demográfiai adatai egyértelműen mutatják. Porladunk. A bonyolult kérdéskört három oldalról közelítem meg: a kereszténység, a tények, és a méltányosság oldaláról.

Keresztény szempontok

Sok idézetet lehetne hozni akár a Szentírásból, akár különféle pápai megnyilatkozásokból, de elégedjünk meg a legismertebbel, a Miatyánk ötödik kérésével: „bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Minden előfeltétel nélküli megbocsátásról van szó, amit ha elmulasztunk, Istentől sem várhatunk megbocsátást. Kemény beszéd ez, de Jézus még nyomatékosítja is. Miután elmondja az egész imát a tanítványoknak, egyedül ehhez fűz kommentárt: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Az üdvösségét kockáztatja tehát az, aki a megbocsátást elmulasztja. Ez a kötelezettség nemcsak egyénekre, hanem közösségekre, tehát a nemzetekre is áll.

Lehet, hogy valaki képtelennek tartja magát a megbocsátás ilyen fokára, pedig Krisztus nem állt meg itt. Nemcsak a megbocsátást követeli, hanem ellenségeink szeretetét is.

Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.

Elvilágiasodott korunkban, olyan időkben, amikor a vallás alig-alig hat a társadalomra, mi értelme van egy olyan érzelmekkel átitatott kérdését, mit a trianoni tragédia, az evangélium fényében vizsgálni? Megfordítom a gondolatmenetet: Tud valaki jobbat, reménykeltőbbet? Álljon elő a megoldással, ami mellett elérhetjük a célunkat: hogy a Kárpát-medence minden szülötte szabadon és boldogan élhessen a maga, illetve ősei szülőföldjén. Hogy véget érjen az örök vesztes, kesergő időszak, és mindenki elismert polgára legyen az országnak, amelyben él. Hogy mindannyian, akik e tájon élünk, élvezhessük emberi jogaink teljességét. Reménykedhetünk abban, hogy ha a vallási motívum nem is fontos mindenkinek, a keresztény kultúra elég mélyen átitatta a régió lakosait, hogy belássák: a megbocsátás az emberi kapcsolatok rendezésének alapvető feltétele. 2006-ban a szlovák és a magyar katolikus püspöki karok vezetői Esztergomban egy közös nyilatkozatot fogadtak el, amelynek vezérgondolata: megbocsátunk és bocsánatot kérünk. – Hát ez már több a soknál, kiálthat fel valaki, még hogy mi kérjünk bocsánatot azért, mert elrabolták országunk kétharmadát!!! Ezen a ponton érkezünk el oda, hogy szembesüljünk a tényekkel.

Mit mondanak a tények?

A trianoni diktátum után a maradék országban mindent elöntött a felháborodás, ami átjárta a közgondolkodást, és megindult a legendagyártás, hogy magyarázatot találjunk a történtekre. Ezek az idők nem voltak alkalmasak egy higgadt elemzésre, hogy világosan lássuk a történelmi Magyarország szétesésének okait. Legalább négy évszázadot kell áttekinteni, ha meg akarjuk érteni, mi történt. Hazánk a török betöréssel elveszítette szuverenitását, amit a reformkortól kezdve próbáltunk visszaszerezni. Duray Miklós így írt erről:

Innen húzódik az a vastag vonal, ami a magyar nemzet és a medencében, egy történelmi sorsközösségben élő népeket/nemzeteket saját burkába csavarta, mert ettől kezdve a magyarok mellett a többiek is saját azonosságuk erősítésére törekedtek.

1844-ben úgy tettük hivatalossá a magyar nyelvet, hogy az ország lakosságának csak kisebbsége volt magyar. Nem gondoltunk arra, hogy ez milyen ellenállást vált ki a más nyelvűek körében. Hogy a helyzetünk alig tartható, az kevesen bár, de volt aki látta. Báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-án levélben fordult Klauzál Gábor földművelés- ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez. Felvetette az állampolgári tudatában egységes, új, területileg kisebb magyar nemzeti állam alapításának lehetőségét. Szerinte az egy tömbben élő tótok és az oláhok

el fognak tőlünk szakadni, amazok a hegyeiken túl lévő szláv rokonaikkal, emezek pedig a velük határos oláhországi s moldvai testvéreikkel külön s önálló hont s országot fognak alakítani.

Nemcsak területvesztésben gondolkodott, hanem népességcserét is akart, amelynek során a románok között lakó magyarok lakhelyet cserélnének „a valódi magyar lakta föld határaihoz közelebb lakó” románokkal. A történet szinte hihetetlen, mégis valós. Klauzál a levelet nem dobta ki, hanem átküldte Kossuthnak. Miskolczy Ambrus professzor találta meg Kossuth Lajos rendezetlen iratai között, és beszámolt róla az Erdély Története (Főszerkesztő Köpeczi Béla) III. kötetének 1376. oldalán.

A kiegyezés után is éles kérdés maradt a nemzetiségek ügye. Az eső világháború előtt is látta a magyar vezetés, hogy az ország integritása veszélyben van, de annak elhárítására rossz módszerrel, a magyarosítással próbálkozott. Bezártuk a Felső-Magyarországon működő négy szlovák gimnáziumot, betiltottuk a Matica Slovenska egyesületet, hogy csak a legkirívóbbakat említsem. Tudatosan vállalt magyarosítás zajlott az iskolákban is. A választójogi törvény és a körzetek kialakítása gátolta a nemzetiségek arányos képviseletét a magyar országgyűlésben. Történt mindez azért, hogy a magyar dominancia megmaradjon. Trianon aránytalan és igazságtalan volt, de ahogy püspökeink mondták: mindkét nemzetnek van miért bocsánatot kérnie a másiktól. Bár az esztergomi nyilatkozatot nem követte hasonló a többi utódállam egyházaival, annak lényege nemcsak a magyar-szlovák viszonylatra vonatkozik.

Méltányosság

A maradék országon kívül élő magyarokat rendszeresen támadja egy-egy velük szemben ellenséges, agresszív csoport. A szélsőséges nacionalizmusnak mindenütt vannak hívei, akik szó szerint vett nemzetállamban gondolkodnak, azaz a területükön élő minden más nemzethez tartozókban veszélyt látnak. Felháborodhatunk emiatt, s joggal, ugyanakkor ma gyakran ugyanazt követeljük a többségi nemzetektől, amelyeket annak idején mi megtagadtunk tőlük.

A méltányosság megköveteli, hogy ne csak az elszenvedett veszteségeinket sérelmezzük, hanem ismerjük fel és el az általunk elkövetett hibákat is. Andrásfalvy Bertalan erről élesen fogalmaz: Trianon nem csupán az első világháború következménye, hanem egy sok évszázados elhibázott, a magyar arisztokrácia érdekeit kiszolgáló politika része, melyben a népet, a magyar parasztságot folyamatosan megfosztották életterétől és lehetőségeitől. Sem a meddő siránkozás, sem a hibáinkat túlhangsúlyozó önostorozás nem jó, sőt káros. A Charta tehát a Kárpát-medencében élő nemzetek kultúrájának megismerésével és a mindannyiunkban bujkáló fortélyos félelem kibeszélésével gyanakvás mentes, szívbéli barátságra törekszik valamennyi szomszédunkkal.

Régiónk egész történelme a nagyhatalmak közötti őrlődés. Kiszolgáltatottságunkat egyedül az itt élő nemzetek egyike sem tudja felszámolni. Gazdaságaink kicsik, nem tudunk egyedül ellenállni. Ám, ha a térségben élők összefognak, akkor erőt jelentenek. Napjainkban tehát minden eddiginél inkább egymásra vagyunk utalva. Legyünk tehát közösen nagyok!

Surján László