Ahhoz, hogy tanult állampolgárokká váljunk, először is meg kell értenünk saját eszméink gyökereit. Példának okáért, nézzük meg az Amerikai Egyesült Államok alapító okiratának ikonikus sorát:
„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett,”
Ez az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat leghíresebb mondata. Ez az az iránymutató szellemi erő, mely jogi értelemben a nemzet alkotmányos hitének felel meg. A tanult állampolgárok ez alapján kötelezik el magukat az amerikai eszmék mellett. Ez az elköteleződés érhető tetten a demokrácia felfogásunkban, amennyiben minden állampolgár egyenlő szavazati joggal rendelkezik, valamint a jogrendszerünkben, ahol a jog előtt minden ember egyenlő.
De van ezzel egy probléma: az emberek közötti egyenlőség egyáltalán nem magától értetődő!
John Lock, akinek a szellemi öröksége a Függetlenségi Nyilatkozat egészét átszövi, tudta ezt. Az ő elmélete a természetjogról azon az elméleten alapult, hogy mi mind Isten tulajdonai vagyunk. Az emberek közötti egyenlőség csak abban az esetben magától értetődő, ha elfogadjuk alaptézisül, minként Lock is tette, hogy Istentől származnak azok a természetjogok, melyeket a modern Amerika magától értetődőnek vesz. Az eredeti Alkotmány úgy fogalmaz, hogy „elidegeníthetetlen jogaink” nem a szekuláris racionalizmusban gyökereznek, hanem egy mindenható Isten ruházta ránk azokat. Emiatt, az amerikai jogrend oszlopai legalább annyira nyugszanak a Biblián, mint a felvilágosodás gondolkodóinak írásain. Még a legracionálisabb meggyőződéseink is a vallási gondolkodásban gyökereznek.
Ez pedig kognitív disszonanciát okoz a nem hívő, az emberi jogok előmozdításáért harcoló embereknél. Ezek az emberek tízből kilenc esetben nem is realizálják, hogy úgy örökölték az emberi jogokban való hitüket, hogy nincsenek tisztában az azok alapjául szolgáló eszmékkel. Így hát, azzal a fejtörést okozó dilemmával kell szembenézniük, hogy egyike központi hitüknek, az emberi jogok, csak akkor tekinthető magától értetődőnek, ha Isten teremtette így.
Más szavakkal: Ha hiszel az emberi jogokban, de nem hiszel Istenben, akkor szükséged lesz egy jó érvrendszerre, mely az emberi jogok alapját adja.
Emberi jogok: Egy relatíve új eszme
A történelemből tudjuk, hogy egészen a közelmúltig az emberek egy teljesen más erkölcsi rendszer szerint működtek. A barbár világban a gyengéket az erősek kihasználták, és a hatalmasok rabszolga sorba vetették őket. Az ókori Róma remek példa erre. A polgárok abban a meggyőződésben voltak, hogy a szegények és gyengék semmilyen belső értékkel nem rendelkeznek. Ezért is fordulhatott elő, hogy Cézár meggyilkolt egy millió gallt, és egy másik milliót pedig rabságba ejtett. Szintén ebből következik, hogy római gyerekeket rendszeresen elhagytak, mint Mózest a mózeskosárban. A modern ember számára ezek a tettek elfogadhatatlanok.
Ez a hozzáállásunk pedig a kereszténységből következik. A történész, Tom Holland, a kereszténység megjelenését az antik világ legmeghatározóbb és legjelentősebb örökségének nevezte, a Nyugat történelme szempontjából a legnagyobb hatású fejleménynek. Vallásos vagy sem, minden nyugati ember megmerítkezik a kereszténység ideológiájában. Ezekben a „cseppekben” érhető tetten Krisztus ragaszkodása ahhoz az elvhez, mely szerint minden ember Isten gyermeke, és ezért sürgette Szent Pál az embereket, hogy „szeresd felebarátodat” minden szociális és etnikai különbözőség ellenére. Egészen mostanáig, Európában az, hogy valaki ember volt, egyet jelentett azzal, hogy hívő, és az, hogy valaki hívő, azt jelentette, hogy keresztény. Igen, hálával tartozunk a görögöknek azért, hogy csiszolták a jó életről kialakított véleményünket. De még őket is Krisztus lencséjén keresztül értelmeztük. Arisztotelészt Aquinói Szent Tamáson, Platónt Szent Ágostonon keresztül.
Nem azért váltunk érzéketlenné a kereszténység befolyására a nyugati világban, mert az jelentéktelen, hanem azért, mert annyira mindent átható. Gondoljunk csak bele, még a tér és idő koordinátáit is Krisztushoz igazítva mérjük. Minden egyes naptár tetején az évszám azt mutatja, ahány éve Jézus Krisztus megszületett. Amikor pedig helyekről beszélünk, és azt mondjuk, hogy „a Nyugat”, akkor Krisztus keresztre feszítésének helyéhez képest nyugatra fekvő területekre gondolunk.
Az emberi jogokról alkotott fogalmunk is a kereszténység mellékterméke. Az emberi jogok mai, modern formájukban azért léteznek, mert a Biblia azt mondja, hogy Isten saját képére teremtette az embert – imago dei. Másként fogalmazva, minden egyes ember elidegeníthetetlen jogokkal bír, melyektől nem lehet őt megfosztani. De ez a szerződés nem áll meg, ha az ember nem különleges. Ha az emberek azonos kategóriába tartoznak az állatokkal, akkor nincs semmilyen logikai állványzat, mely fenn tudná tartani akár az emberi jogok jogosságát, akár az emberek jog előtti egyenlőségét. Emberi jogokra hivatkozni, csak azért, mert azt mondjuk, hogy vannak, legalább annyira alaptalan, mint ha az asztrológiára vagy Zeusz akaratára hivatkoznánk. Még akkor is, ha az emberek egy csoportja meg tud állapodni arról, hogy hogyan bánjunk másokkal, ez az egyetértés bármikor megváltoztatható. A ma erényei könnyen a holnap vétkeivé válhatnak. Akár a homokvárakat a tenger, az erkölcsi dogmákat a közvélemény felhorgadása el tudja mosni.
Isten szava nélkül csak véleményeink vannak. Erkölcs és igazságosság a vitathatatlan igazságok szintjéről lezuhannak az egyszerű preferenciák és közös vélemények szintjére. Ezek pedig egyik pillanatról a másikra változhatnak. Egy világban, ahol az egyik ember szava áll szemben a másikéval, a legerősebb ember fogja diktálni az erkölcsi igazságot. Ez az egyik központi probléma Dosztojevszkij írásában is: egy 1878-as levelében Dosztojevszkij azt kérdezi, hogy mikért is kéne tisztességesen élnie egy Isten nélküli világban? Azt feltételezve, hogy a halál után nincs semmi és a rendőrség úgysem kapja el őt egy bűncselekmény után, „Miért is ne vágjam el egy másik ember torkát, lopjak és raboljak?”
Ez a kérdés lebontható az emberi jogok területére is. Dosztojevszkij nézőpontját követve, Isten keze nélkül sok ember juthat arra a következtetésre, hogy nem éri meg tisztességesen élni. Elméletileg, az emberi jogok létét alapozhatnánk a racionalitásra és a közös megegyezésre, miszerint bizonyos cselekedetek jobbak, mint mások. Talán egy nap az emberek úgy fogják imádni az ENSZ Emberi Jogi Chartáját, mint ma a Bibliát. Ha ez így lenne, az eltávolítana minket a vallások misztikumától, és közelebb vinne a világi érvelés szigorához, ahol a jó és rossz közötti különbség logikai úton megállapítható. De a gyakorlatban, bár mennyire is szeretnénk, hogy másként legyen, az emberi jogokba vetett objektív és megrendíthetetlen hit egyedül az Istenhit által igazolható.
Bár az emberek belső értékének elismerése a nyugati erkölcsiség sarokköve, a keresztény befolyás teljes egészében ki lett gyomlálva az érvelésből. Jelen cikk írásakor a Wikipedia emberi jogokról szóló szócikke nem is említi a kereszténységet.
Ennek talán az az oka, hogy mint felvilágosodás utáni társadalom, mi tudományos magyarázatokkal próbáljuk alátámasztani meggyőződéseinket. Csakhogy sem a fizika törvényei, sem a kémia alapelvei nem szolgálhatnak alapul az emberi jogok számára. Davide Hume szavaival élve, a tudomány megmondhatja nekünk, hogy milyen a világ, de azt nem, hogy milyennek kellene lennie. Az emberi jogokat a filozófia sem tudja megmenteni. Immanuel Kant úgy érvelt, hogy az emberek azért érdemelnek különleges tiszteletet, mert gondolkodó lények. De ezzel az érveléssel is vannak problémák. Miért kéne kizárólag a racionális lényeket tisztelni? És mint egyének, csak annyit érnek az emberek, amennyire racionálisak?
Egyik oka annak, hogy alábecsüljük a kereszténység hatását a gondolkozásunkra, hogy száműztük a hittan oktatását iskoláinkból. Ugyanazok az emberek, akik az olvasottság erényét hajtják, egyszerűen átugorják a Bibliát, ami pedig az emberi történelem legnépszerűbb műve. Legnagyobb csodálkozásomra úgy tudtam abszolválni 16 évnyi iskolai oktatást, hogy egyetlen evangéliumot sem olvastam. Ez a fajta gondolkodásmód folytatódik a felnőtt korban is, ahol mindenféle menő CEO életrajzát elolvassuk, miközben elkerüljük a nyugati világ legfontosabb személyiségéről, Jézus Krisztusról szólót.
A vallás hatásának felismerése
Nem azt mondom, hogy kényszeríteni kéne az embereket, hogy vallásosak legyenek. Végtére, magam is egy puhány hitetlen vagyok. De önmagában az, hogy nem hisz valaki Istenben, még nem jogosítja fel arra, hogy figyelmen kívül hagyja a kereszténység befolyását. Nem azért kéne hittant tanulnunk, hogy elfogadjuk a hit dogmáit, hanem hogy megértsük világnézetünk alapjait. Amikor megértettük azokat, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, „Igaza van a kereszténységnek?” És ha azt gondoljuk, hogy nincs igaza, akkor jön a kérdés: „Miért engedem ezeknek az eszméknek, hogy ilyen erőteljesen befolyásolják a világnézetemet?”
Még a humanizmus is, amely azzal hízeleg magának, hogy a vallásos dogmáktól elszakadva, pusztán az ész talapzatán áll, a kereszténység talajában fogant és növekedett. Ebből kifolyólag nem véletlen, hogy az összes nagy nemzetközi humanista konferencia – egyet kivéve – olyan nagyvárosokban került megrendezésre, melyek keresztény országokban vannak: Oxford, London, Oszló, Washington D.C., Brüsszel, Hannover, Mumbai, Boston, Párizs vagy Amszterdam. Ha valaki végigtekint a humanizmus szellemi ívén, látni fogja, hogy az a kereszténységből eredeztethető, és a Biblia tanításaiból táplálkozik.
A felvilágosodás óta a szellemi fejlődés menete az empirizmus iránytűjét követte. A gondolkodók mindent megtettek azért, hogy elhallgattassák a világ teremtésére vonatkozó vallási magyarázatokat, és az egyházi hatás hanyatlása azt mutatja, hogy erőfeszítéseik nem voltak hiábavalóak. De azt hiszem, értem miért. A „Öregúr az Égben” elképzelés Istenről elég ősinek tűnik. Szinte viccesnek. Az, hogy az életedet egy 2000 éves könyv köré szervezd, a haladás antitézisének nevezhető. Még akkor is, ha a régi gondolatok sokáig velünk maradnak, mert igazak vagy hasznosak, az összes bibliai filozófiának a magunkévá tétele őrültségnek számít mai, rohanó világunkban. Ám valami ebben az érvelésben mégsem stimmel.
Cafeteria kereszténység
Néhány gondolkodó úgy próbálta ezt a talányt megoldani, hogy cafeteria kereszténnyé váltak. Ez olyan, mint ha egy szálloda büféjében lennének, ahol kiválogathatják a szájuk íze szerint való ételeket, a többit pedig vissza lehet utasítani. A cafeteria keresztények ugyan így, ki akarják válogatni a leghasznosabb részeit a hagyománynak, a többit pedig elutasítani.
Ez az á-la-carte filozófia azonban nem újkeletű. Thomas Jefferson is ezt csinálta két évszázaddal ezelőtt, amikor megírta a Jefferson Bibliát. Azáltal, hogy kivette az összes csodát a Bibliából, és csak az életvezetési tanácsokat tartotta meg, Jefferson egy amolyan önsegítő könyvvé redukálta azt. Ezzel az a baj, hogy nem teheted meg, hogy válogatsz a teológiai tételekből, anélkül, hogy az intellektuális divatok rabszolgájává ne válnál, vagy hogy meg ne semmisítenéd a teológiai gondolatok integritását.
Ennek tudatában, néhány gondolkodó bár érintetlenül megtartotta az Újtestamentumot, de metaforikus interpretációval gazdagította azt. Amikor ez a „spirituális, de nem hívő” tömeg dicséri a vallást, azt általában alamuszi módon teszik. A vallás egy „hasznos hazugság”, mondják. Az érvelésük pedig így hangzik: Még ha a vallási ideológiák nem is igazak szórul szóra, a világ egy biztonságosabb és jobb hely, ha hiszünk bennük. Tehát, be kéne csapnunk magunkat, és vallásossá válnunk, habár – kacsintás – ez mind nem is igaz.
Ezen világnézetüket empirikus adatokkal támasztják alá. Az egyik ilyen tanulmány például azt mutatja be, hogy heti rendszerességgel templomba járni ugyan annyira növeli az ember boldogság érzetét, mintha az alsó jövedelmi decilisből valaki a legfelsőbe kerülne. Sőt, ha megkétszerezik a vallásos összejöveteleken való részvételük mértékét, akkor 9%-kal fog növekedni a jövedelmük. Egy másik tanulmány azt találta, hogy csökkent azon amerikaiaknak a száma, akik kiválónak minősítették saját mentális egészségüket. Ez alól csak azok képeznek kivételt, akik az azt megelőző héten részt vettek misén vagy istentiszteleten. Ebben a hitrendszerben a vallás nem azért jó, mert igaz, hanem mert boldogabbak és sikeresebbek leszünk tőle. És ha ez így van, akkor a vallás nem más, mint a misék ópiátja.
A probléma viszont az, hogy ha intellektuálisan őszinte akarsz maradni, akkor nem válogathatsz kedvedre az eszmék között, mint a büfében.
Intellektuális őszinteség
Christopher Hitchens ateista tudóst egyszer meginterjúvolta egy unitárius lelkész, aki „liberális kereszténynek” vallotta magát. Bár keresztényként tekintett saját magára, mégsem hitt abban, hogy Krisztus feláldozta magát a bűneinkért. Ehelyett, ő metaforikusan értelmezte a Szentírást. Hitchens, aki egyike volt Jézus Krisztus legnagyobb kritikusainak, így válaszolt neki: „Én azt mondanám, hogy ha te nem hiszed, hogy a názáreti Jézus volt Krisztus a messiás, és hogy feltámadott a halottaiból, és a mi bűneinkért áldozta fel önmagát, akkor te semmilyen értelemben nem vagy kereszténynek tekinthető.”
Hitchens véleményével azonosulva, azt kell mondanunk, hogy a kereszténység különleges a többi vallás között, mert önmegsemmisítő mechanizmussal rendelkezik. Ahogy a Korinthusziakhoz írtott első levélben olvasható, Krisztus feltámadásának történelmi tényszerűsége képezi a kereszténység valódi sarokkövét. Ez azt jelenti, hogy Krisztus kereszthalála és feltámadása szó szerint igaz kell legyen. Tehát, ha arra jutsz, hogy Krisztus nem támadt fel a halálból, akkor hagyd el a keresztény hitet. Történet vége. A szövegben ez áll:
Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
Megint mások azt mondják, hogy Jézus egy zseniális tanító volt, de nem Isten fia. Bár vonzónak hangzik ez az érvelés, C. S. Lewis már 50 évvel ezelőtt vitatkozott vele. Úgy érvelt, hogy nem fogadhatjuk el Jézust, mint nagy erkölcsi tanítót anélkül, hogy elfogadnánk azt az állítását, miszerint ő Isten fia volt. Mivel Jézus tanításai annyira a szokásostól elrugaszkodottak voltak, nem lehetett egyszerűen egy nagy erkölcsi tanító. Mindenkinek el kell döntenie, hogy hol áll. Krisztus vagy Isten fia volt, vagy egy őrült. Lewis ezt írja: „Elhallgattathatod, mint egy bolondot, leköpheted és megölheted, mint egy démont, vagy leborulhatsz a lábai elé és Uramnak, Istenemnek szólíthatod, de hogy leereszkedő stílusban azzal jöjjön valaki, hogy egy nagy humanista tanító volt, az teljes nonszensz.”
Bár jómagam is gyakran teszem, a vallásról metaforikusan gondolkodni ahelyett, hogy szó szerint vennénk, elég problematikus. Kereszténység, és ezáltal az egész nyugati világ erkölcsi alapjai, hosszú idő óta rendületlenek annak köszönhetően, hogy elegendő ember hitt Krisztus tanításaiban, és abban, hogy története szó szerint értendő. Végül is, az a világnézet, melyben a vallási tanításokat csak metaforáknak tekintik, és nem kőbevésett igazságoknak, össze fog omlani az alapos vizsgálat súlya alatt.
A hit bugyrai
Tartozom egy vallomással: én az egész életemet a „metaforások táborban” töltöttem. Gyerekkoromban zsidó iskolába játram, ahol minden nap 40 percnyi héber és Biblia órám volt. De már akkor, az általános iskolában is azt gondoltam, hogy én a vallásos gondolkozás fölött állok. „Tudtam”, hogy Mózes valójában nem választotta ketté a Vörös-tengert, és nem ment fel a Sínai-hegyre, hogy ott az Úrral beszélgessen. Ezek mind legalább annyira hamisnak tűntek, mint a Fogtündér meséje. Még akkor is, amikor a Bar Mitzvah-om alkalmával a Tóra rám eső részét énekeltem pár száz barátnak és rokonnak, elutasítottam a tanításokat, amiket pedig éppen kántáltam. Csak az egyetem után jöttem rá arra, hogy azok az eszmék, amiket olyan szenvedélyesen elutasítottam – különösképen az Ótestamentum és a Tíz Parancsolat-, képezték az erkölcsi filozófiám alapjait.
És nem csak az enyémét, hanem az összes barátomét is, csak éppen nem tudtunk róla. Így visszatekintve, ezért van, hogy méltósággal próbáljuk kezelni a sérült embertársainkat, vagy hogy az alábbi kormányzati hirdetményre mindenki egyetértőleg bólogat: „Egy várost aszerint ítélnek meg, hogy minként bánik a legelesettebb testvéreivel. Ezt valljuk, ez az, amiben felnőttünk, ezek vagyunk mi.” Azért értünk egyet ezekkel az eszmékkel, mert a kereszténység, mintegy bekeretezi a modern eszméket. Ezek az erkölcsi normák a Krisztus által tanított Boldogságokból származnak, mint hogy áldottak a szegények, az elesettek és az üldözöttek. Krisztus előtt ezek az áldások csak a gazdagokat és hatalmasokat illették.
Ami még ennél is nagyobb megdöbbenéssel töltött el, az az a felismerés volt, hogy a társadalom legvehemensebb kritikusai, akiknek legtöbbje ateistának vallja magát, általában a legkeresztényibb értékek képviselőiből állnak. Ők azok, akik elit egyetemeken tanultak, nagyvárosokban élnek, és az intellektuális elit büszke tagjai. Az emberi jogok azonban, mint az erkölcsi álláspontjuk központi eleme, nem illeszkedik bele egyébként világnézetükbe. Bár azzal hízelegnek maguknak, hogy véleményüket csak tényekre alapozzák, amikor az emberi jogokra kerül a sor, intellektuálisan zátonyra futnak. Lenézik azokat az embereket, akik a vallásosságot öröklik a szüleiktől, de ők maguk gondolkodás nélkül veszik át annak a kultúrának az eszméit, melyben lubickolnak, és melynek médiáját fogyasztják. Bár kifejezetten visszautasítják a keresztet, mégis de facto szócsövei annak a vándor prédikátornak, aki a kereszten halt meg. És természetesen, a „magától értetődő” elhivatottságuk az emberi jogok mellett Krisztus nehéz, de láthatatlan keze miatt magától értetődő.
Ezeket az embereket hívom „Vallásos Ateistákak”.
Mint egyik tagja ennek a törzsnek, nincs bajom a következtetésekkel. Bajom van viszont a nemtörődömséggel, amit a vallások vakon történő elutasítása okoz, és az a mód, ahogy cikizik azokat a feltételezéseket, amelyen saját világnézetük is nyugszik. Ez a vallásos ateisták csoportja a leggyorsabban növekvő vallási csoport Amerikában. 2000-ben az amerikaiak közel 70%-a valamelyik templomhoz, zsinagógához vagy mecsethez tartozónak vallotta magát. Mindösszesen két évtizeddel később ez a szám 50% alá esett. A vallásos ateisták azon emberek csoportja, akik a kereszténységet Krisztus nélkül akarják. Ők a közösséget a „közös” nélkül szeretnék, a királyságot a király nélkül, és mint Thomas Jefferson, az erkölcsöt a csodák nélkül.
Ismét leszögezem, magam is ennek a csoportnak vagyok a tagja. A világnézetem két egymásnak ellentmondó axiómán nyugszik: nem hiszek Krisztus feltámadásában, de szenvedélyesen hiszek az emberi jogokban. Vonzódom az agnoszticizmushoz, mert nincs elég bizonyítékom ahhoz, hogy hívő legyek. Mélyen belül azért döntöttem amellett, hogy agnosztikus maradok, mert Isten létezése túllép megértésem határain. Isten jelenlétéről kérdezni engem olyan, mint egy hangyát arról faggatni, hogy mit rendeljek egy Burger Kingben. A mondat nem áll össze. Ennél tovább megyek. Az az elképzelés, hogy Isten fia egy szűztől megszületett, keresztül utazott a korabeli Izraelen, miközben csodákat vitt végbe, meghalt a kereszten majd visszatért az életbe, legalább annyira bizarrnak tűnik nekem, mint amilyen bizarr lehetett a rómaiak számára kétezer évvel ezelőtt. És mégis, a nyugati civilizáció intellektuális története ezen történet köré épül.
Az emberi jogok iránti elkötelezettségem miatt, ugyanakkor, implicite elkötelezett vagyok a keresztény eszmék mellett is, vagy legalábbis azon erkölcsi filozófia mellett, ami a Bibliából nőtte ki magát. És ez nem csak rám igaz. Az amerikai jog és kultúra szintén mélységében keresztény. Bár én közelebb állok az ateistához, mint a hívőhöz, beleborzongok egy Isten nélküli világ nihilista kimenetelének már a gondolatába is. Ahol az erkölcs az intellektuális divatot követi, és a vezetők az Excel táblázatok hideg számításai alapján irányítanak. Ez a gondolat volt az, ami kinyitotta a fülemet a Zsidó-Keresztény tanítások igazságaira.
Ami a vallási odüsszeiámat illeti, még mindig nem tudom, hogy hol fogok kikötni. Tudom, hogy kritikusan akarok élni, ami a saját világnézetem vizsgálatával kezdődik. Nem akarom a barátaim útját követni, akik figyelmen kívül hagyják a vallásoknak a nyugati gondolkodásra gyakorolt hatását. Nem is beszélve a tanárokról, akik nem vették a fáradtságot, hogy megvizsgálják a „magától értetődő” szavak mögötti tartalmat, amikor a Függetlenségi Nyilatkozatot tanították.
A tetteik nem feleltethetőek meg a meggyőződésüknek. Nem hiszek Istenben, mert nincs rá empirikus magyarázatom. Ugyanakkor hiszek az emberi jogokban, amiket viszont csak abban az esetben lehet igazolni, ha az az Isten létezik, akiben nem hisznek. Szintén nem tudják megmagyarázni, hogy mi teszi különlegessé az embert, vagy hogy az emberi élet értéke miért kéne túlmutasson a kulturális határokon. Végezetül, csak két útja van annak, hogy igazoljuk az emberi jogokba vetett hitet: vagy felépítünk egy alulról épülő, racionális érvrendszert, vagy behódolunk Isten mindenek fölött álló szavának.
Köszönet Ellen Fishbeinnek és Bill Jaworskinak azokért a beszélgetésekért, amik ennek a posztnak a megszületéséhez vezettek, és Brent Beshorenak és Tyler Cowennek a feedback-ért.
Fordította: Hidvéghiné dr. Pulay Brigitta
